Az átalakulás olyan, mint egy ház, mely csak akkor válik otthonná, ha béke, öröm, harmónia és szeretet van jelen benne. A ház azelőtt csak tégla, homok, fa és anyagi tárgyak összessége; de ezek jelentéktelenek és haszontalanok mindaddig, míg béke, szeretet, öröm és egység nem költözik beléjük. Ha ezek érezhetőek, akkor a ház otthonná változik.
Az emberi élet teljesen értelmetlen, ha nincs benne szeretet. Egy élet, Istennek egy teremtménye haszontalan, ha nincs benne szeretet. Ha szeretet tölti fel az életet, csak akkor nyer értelmet és válik gyümölcsözővé. Arra van szükségünk, hogy a ház otthonná változzon. Arra van szükségünk, hogy az élet átalakuljon a szereteten keresztül.
A földön az emberi értelmet tekintjük a legfejlettebbnek. De az értelem hiábavaló mindaddig, míg nem a tágasság jellemző rá. Az értelem haszontalan mindaddig, míg a tágasság át nem alakítja. A közönséges emberi értelem mindig megpróbálja felsőbbrendűségét fenntartani. Mindig másokat hibáztat és gyanúsít. Csak annak örül, ha egyéniségét kiélheti. Kinek kell ez az értelem? De ha a tágasság belép az értelembe, az értelem megvilágosul és beteljesül.
Egy teremtményre önmagában nincs szükségünk, mert tehetetlen, reménytelen és hasznavehetetlen. Ha viszont Isten Fényét látjuk a teremtményben, akkor már nem gyámoltalanságot, hanem szolgálatkészséget, nem reménytelenséget, hanem reményteljességet, nem hasznavehetetlenséget, hanem hasznavehetőséget látunk. Amit látunk, az nem csak egy puszta ígéret, hanem tökéletes biztosítéka az ígéret beteljesülésének. Ha a Teremtő Fénye átformálja, a teremtmény léte csak akkor nyer értelmet, akkor válik termékennyé. Máskülönben egy földi teremtmény haszontalan.
A törekvés élete, az odaadás élete, az ima, a koncentráció és a meditáció élete nem tud minket nagyon messzire vinni mindaddig, amíg nem érezzük, hogy csak azért jöttünk a világra, hogy Istennek örömöt szerezzünk, és hogy Istent szolgáljuk az Ő saját Módján. Máskülönben lehet törekvésünk, lehetünk odaadóak, lehet imánknak, koncentrációnknak, meditációnknak ereje, és ezek elvisznek minket egy célhoz, de ez a cél nem a végső cél, amit Isten számunkra rendelt.
Minden imában, minden koncentrációban, minden meditációban emlékeznünk kell Istennek tett ígéretünkre, hogy azért jöttünk a világra, hogy megörvendeztessük Őt az Ő saját Módján. Minden imával, meditációval és bármi mással eltöltött idő hiábavaló, ha nem emlékezünk Istennek tett ígéretünkre, és ha nem vagyunk biztosak magunkban, hogy ígéretünket meg is tudjuk tartani. Nem számít, hogy hány órát imádkozunk, nem számít, hogy hány órát koncentrálunk és meditálunk, végül is minden keserű csalódáshoz vezet. Kétségtelen, hogy az imánknak, koncentrációnknak és meditációnknak lesz eredménye, de ez az eredmény távol lesz elégedettségünktől.
Belső érzékenységünknek megfelelően egy célt tűztünk magunk elé, és e célt elérhetjük. De mindaddig, amíg a Teremtő Fénye nem világosítja meg, nem alakítja át belső elképzelésünket, nem leszünk elégedettek, csalódottak maradunk. Minden pillanatban, mikor imádkozunk, koncentrálunk vagy meditálunk, ha magunk elé tudjuk idézni Szeretett Supreme-unknak tett lélekteljes ígéretünket – hogy azért láttuk meg a napvilágot, hogy az Ő saját Módján örömöt szerezzünk Neki – és ha belső bizonyosságunkat tartani tudjuk, akkor ígéretünket be tudjuk és be is fogjuk váltani. Csak akkor lesz imánknak, koncentrációnknak és meditációnknak igazi értéke, igazi jelentősége, igazi beteljesedése.
Az életet át kell alakítania a szeretetnek. Az értelmet át kell alakítania a tágasságnak. A teremtményt át kell alakítania a Fénynek. Felületes imánkat, meditációnkat át kell alakítania a belső bizonyosságnak, és az Istennek tett ígéretünkre való emlékezésnek. Csak akkor virrad fel elégedettségünk, a teljes, az örökké tartó elégedettségünk.
(Ha nem indulna a lejátszó, kattints ide)
Sri Chinmoy: Everest törekvés
Napfényes út / Sunlit path 